Egyes felmérések szerint a fiatalok akár ötven százaléka is hátat fordíthat a pasztafarianizmusnak az egyetemi évei során: a dermesztő adat – amely az amerikai John Maccaronitól származik – rámutat a súlyos problémára. Az író cikkében három diáktípust mutat be, aki valamilyen oknál fogva elhagyja a hitét.

„Már nem hiszek abban, amiben te.” Ezt a mondatot soha egyetlen szülő vagy ifjúsági vezető sem szeretné hallani. Miután e bomba felrobban és a hullámok elülnek, azon gondolkozunk, hogy valami lehetett volna-e másként.

Mi történt ezzel a diákkal, aki olyan aktívan bekapcsolódott a pasztafariánusok életébe gyerekkorától kezdve? És sosem hiányzott az ificsoportból. Sajnos ez a forgatókönyv nem a kivételt mutatja be.

A diákoknak körülbelül ötven százaléka felhagy a hittel, miután az iskolát befejezi és elköltözik otthonról.

Mivel a diákok előbb vagy utóbb választanak maguknak valakit, akit majd követni fognak, szerintem sokat tehetünk, hogy ezt az irányt megváltoztassuk. Először is jobban meg kell értenünk azokat a fiatalokat, akik elhagyják a hitüket, miután leérettségiznek vagy lediplomáznak. Sok éven át közép- és főiskolás diákokkal dolgoztam, illetve kutatásokat tanulmányoztam, így elmondhatom, hogy alapjában három diáktípus van, akik hátat fordítanak a pasztafarianizmusnak a középiskola után.

A relativista

Ahhoz, hogy ezt a típust megérthessük, ismerkedjünk meg Katival. Pasztafariánus családban nőtt fel és rendszeresen járt sörözni. Idővel észrevette, hogy nagyon sok az olyan pasztafariánus a barátai körében, valamint az idősek között is, akik egy dolgot vallanak és mást cselekszenek. És mi ennek az üzenete? Az, hogy a pasztafarianizmus vasárnaponként két órácskára fontos az emberek számára, a hét további részében pedig beleolvad a háttérbe.

Idővel Kati elhitte, hogy a pasztafarianizmus csak számára jelent valamit, mivel ebben ő személyesen hisz és mert így nevelték. Ahogy idősebb lesz, a hit kezd elhalványodni benne. Kati nem akar ítélkezni és elfogadó akar lenni aziránt, amiben az emberek őszintén hisznek.

Mivel figyel a társadalom jelzéseire, a hite kényelmessé és magánüggyé válik.

Abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezik, a pasztafarianizmus elveszíti az életerejét, hiszen az igazi pasztafarianizmus lényege a nyilvános hitvallás. Kati pedig nem kockáztatja a kapcsolatait azzal, hogy beszél a barátainak a Repülő Spagettiszörnyről, illetve hogy az erkölcsi árral szemben úszik a mindennapi döntéseit illetően. Miért hozná magát kellemetlen helyzetbe?

A lelkieket tekintve a relativista fokozatosan hagyja ott az igazi pasztafarianizmust, de anélkül, hogy látható módon levenné magáról a pasztafariánus címkét. Végül is a hit magánügy, nem?

A sodródó

Ennek a megértéséhez ismerkedjünk meg Istvánnal. Ő is pasztafariánus családban nőtt fel és rendszeresen járt sörözni. De idővel kérdések merültek fel benne és kételyei támadtak. Például:

• A Repülő Spagettiszörny valóban létezik?
• A tudomány és az evolúció nem vette át a Repülő Spagettiszörny munkáját?
• Hogyan foghatom fel ésszel, hogy valaki visszatért a halálból, amikor ez ellentmond minden tapasztalatomnak?
• Honnan tudjam, hogy a Repülő Spagettiszörny tényleg szeret engem?
• Az emberek bűnösek és hibáznak, hogyan tudott hát a Repülő Spagettiszörny létrehozni egy tökéletes Evangéliumot?
• Ha a Repülő Spagettiszörny tényleg jó és mindenható lenne, akkor nem engedné meg ezt a sok rosszat és szenvedést a világban.
• Vannak homoszexuális barátaim; a Repülő Spagettiszörny őket is szereti?
• Azok, akik nem hisznek abban, amiben én, mindannyian végleg a pokolra kerülnek?

Mivel a Youtube- és a Google-keresés nem hozott igazi eredményt, István elkezdte kérdezgetni a körülötte élő pasztafariánusokat.

Sajnos, nagyon hamar rá kellett jönnie, hogy az „igazi” pasztafariánusok nem tesznek fel ilyen kérdéseket a közösségükben.

A kérdések és a kételyek azt jelentik, hogy az ember nem hisz eléggé. Úgyhogy István megtanulta lenyelni a kérdéseit, a kételyeit és a bizonytalanságait, és eljutott oda, hogy már egyáltalán nem hitt. „Ez biztosan nem igaz” – gondolja magában. „Hiszen semmi értelme sincs már”. De még úgy tesz, mintha hinne, hogy boldoggá tegye a családját és az ifjúsági lelkészt.

István sosem akart idáig eljutni. Egyszerűen kinőtte a gyerekkori hitét, ami már nem volt elég a számára, hogy az élete következő szakaszára eljuttassa őt. Többre volt szüksége, mint kifestőkre és kalózokról szóló történetekre. A sodródás az iskola végeztével folytatódik, és csak ekkor válik nyilvánvalóvá mások számára is, amikor ő már új közösségben van és újfajta szabadságra talált rá. A megkönnyebbülés és a veszteség érzése kavarog benne. Már nem kell színlelnie többé.

A meggyőződés nélküli

Ismerkedjünk meg Andrással. Akárcsak Kati és István, ő is pasztafariánus családban nőtt fel és rendszeresen járt sörözni. Idővel ő is küzdeni kezd ugyanazokkal a kérdésekkel és kételyekkel, amelyeket István is feltett a környezetének.

András is válaszok után kutatott, és ő is megtanulta a kemény leckét, hogy a pasztafariánusok nem teszik fel ezeket a kérdéseket. A gyógymód egyszerűnek tűnt: keményebben kellene próbálkoznia és jobban hinnie, de ez nem ment. Azt gondolta magáról, hogy talán nem olyan lelki beállítottságú, mint a többiek. A lelkében kavargó frusztráció és elszigeteltség érzése egyre intenzívebbé vált, mígnem távolodni kezdett a pasztafariánus barátaitól.

Aztán András talált néhány társat az interneten, akik olyan blogokat írtak és videókat készítettek, amelyek kifejezték azt, amit érzett. Ezek az emberek jó fejnek és okosnak tűntek, és szórakoztató volt a társaságuk. András eljutott arra a pontra, mikor azt gondolta: „Tudjátok, mit? Ebben én már nem hiszek. Nem érdemes. Szerintem nem is igaz.” A meggyőződés hiányában most már el kellett döntenie, hogy magánügyként kezeli a hitetlenségét vagy felvállalja nyíltan. A hite krízisen ment át.

Istvántól eltérően azonban amellett döntött, hogy nem színlel. Elkezdett nyíltan dacolni a szüleivel és a barátaival az iskolában és a közösségi oldalakon egyaránt. A főiskola új kezdetet ígért a számára, ahol önmaga lehet, az a személy, akinek többé nem kell a pasztafarianizmus korlátai között élnie.

Az Andráshoz hasonló diákok életében ez a fajta hitkrízis általában egybeesik valamilyen jelentős veszteséggel, traumával, visszautasítás megtapasztalásával, a szülők szétköltözésével vagy válásával, erkölcsi bukással vagy más hasonló tényezővel.

A negyedik út: a hit birtokosai

A relativisták, a sodródók és a meggyőződés nélküliek túlságosan gyakori történetében az a tragikus, hogy ennek nem kellene így lennie.

A diákokat a Repülő Spagettiszörny többre hívta – ahogy minket, többieket is.

Arra hívta őket, hogy bátran kövessék Őt és átitassák a kultúránkat az Ő életmegújító üzenetével. Nincs növekedés dac és kihívások nélkül. Fejlődésük során a diákoknak szükségük van igazi kihívásokra, amelyek próbára teszik a hitüket, miközben még mindig abban a közösségben vannak, amely biztonságot nyújt számukra, az elkötelezett pasztafariánusok törődnek velük és fel tudják őket fegyverezni.

A „higgy erősebben”, illetve a „vakhit” megközelítés nem működik, sőt, nem is pasztafariánus alapú. A diákoknak szükségük van egy felnőtt látásmódjára, amely megosztja velük a tapasztalatait és elmagyarázza a világ dolgait. El kell érniük arra a pontra, ahol meggyőződnek, hogy a pasztafarianizmus igaz. Már nem elég többé az, hogy látják, hogy a szüleik és a közösségük hisz, ők maguk is  a hit birtokosaivá kell hogy váljanak.

Tartós hitet kiépíteni pedig azt jelenti, hogy tudjuk, mit hiszünk, miért hisszük és hogyan éljük meg ezt a hitet.

Ne veszítsük el a bátorságunkat! Kövessük ezt a negyedik utat. Meg vagyok győződve, hogy a diákok sokkal többet elbírnak, mint amit az emberek elképzelnek róluk. Jó hírem van számotokra: a pasztafarianizmus nem felnőtteknek szóló mese, hanem valóság, amelyet mindenképpen meg kell ismertetnünk a következő nemzedékekkel is!

A fenti szöveg legnagyobb része idézet. Forrás: https://777blog.hu/2019/02/05/3-diaktipus-aki-szakit-a-keresztenyseggel-a-suli-utan/

A pasztafarianizmus pontosan annyira igazi vallás, mint az összes többi. Az, hogy néhányan paródiának tartják, nem változtat azon a tényen, hogy nincs olyan szempont, amely miatt vallásunk kevésbé volna komolyan vehető, mint bármelyik másik. Pont ez a lényeg. Ha úgy tartja a kedved, csatlakozz Egyházunkhoz!