Az Euthüphron-dilemma eredetileg Platón Euthüphron nevű dialógusában került leírásra, mely Platón korai párbeszédeinek egyike. Az egyik párbeszédben Szókratész és Euthüphron vitatkoznak arról, hogy micsoda a jámborság, a jóság (így az objektív moralitás) alapja, meghatározása. Euthüphron szerint az a jó, ami az isteneknek kedves, így a jóság, jámborság (erkölcstelenség) az istentelenség ellentéte. Erre a meghatározásra válaszul Szókratész felvet egy problémát, amit mi már Euthüphron-dilemmaként ismerünk és ami így hangzik:
„Vajon azért szeretik az istenek a jámbor dolgokat, mert jámborak, vagy azért jámborak ezek a dolgok, mert az istenek szeretik őket?”

Alapvetően ezt így ültethetnénk át korunk pasztafariánus álláspontja kapcsán: „Azért jó erkölcsi szempontból valami, mert az természeténél fogva jó, vagy azért válik valami erkölcsileg jóvá, mert a Repülő Spagettiszörny annak nyilvánítja?”

A tudomány mai állása szerint a világegyetem egyetlen hatalmas energia- és fényrobbanással – az Ősrobbanással – kezdődött. Ez volt a közös kiindulópontja mindennek, ami csak létezik: ez volt a világegyetemnek, a térnek és magának az időnek is a kezdete.

Robert Jastrow asztrofizikus, aki agnosztikusnak tartja magát, kijelentette: „Mindennek a magja, ami a világegyetemben valaha történt, abban az egyetlen pillanatban lett elvetve. Az összes csillag, bolygó és élőlény a világegyetemben olyan események eredményeképp jött létre, amelyeket a kozmikus robbanás pillanata indított be… a világegyetem csak úgy berobbant a létezésbe, és nem tudjuk megmagyarázni, hogy mi okozta ezt.”

Teljesen mindegy, hogy aspagettiszörnyisták vagy pasztafariánusok vagyunk, kivétel nélkül hajlamosak vagyunk olyan információkat keresni és csak olyan információkat meglátni, amelyek alátámasztják a már meglévő meggyőződésünket, és örülünk annak, hogy egy heves vitában legyőzzük az az ellenfelünket. Bármerre nézünk is, azt látjuk, hogy szem elől tévesztettük azt a célt, amelyért elsődlegesen a párbeszéd és a vita, mint műfaj létezik, azt a kincset, amelyre szellemi törekvéseinket alapozzuk: az igazságot. Elfeledkeztünk arról a kötelességünkről, hogy az igazság keresése kell legyen a végső célunk.

Ha aspagettiszörnyistaként vagy pasztafariánusként nem az igazság és annak keresése a végső célunk, nem erre irányítunk mindent, akkor azt akivel nem értünk egyet, nem úgy fogjuk látni, mint egy másik embert, akivel közösen járunk ezen az úton, hanem mint gazembert, csalót, akivel versenyeznünk kell a státuszunk, a büszkeségünk és az önmagunkkal való megelégedés elérése érdekében.

Lehet, hogy örülnél, ha valaki érveket mutatna neked a Repülő Spagettiszörny létezésére, aztán teljesen rád bízná, hogy mit csinálsz ezzel az információval. Én pontosan ezt szeretném most tenni.

Szeretnék neked mutatni néhány bizonyítékot, mint ahogy a bíróságon bemutatják a bűntett helyszínén talált dolgokat. Találkozni fogsz különböző emberek tanúvallomásával, illetve tudományos és történelmi tényekkel. A bírósághoz hasonlóan te is megfontolhatod a rendelkezésedre álló bizonyítékokat. Végül levonhatod a számodra leglogikusabb következtetést.

Bertrand Russell, híres angol filozófus, matematikus, logikatudós, előállt egy analógiával abból a célból, hogy megcáfolja a hívők állításait.
Ez az analógia, melyet Russell teáskannájának (Russell’s teapot) nevezünk, a mai napig szinte minden egyes aspagettiszörnyista-pasztafariánus vitában előkerül a Repülő Spagettiszörny létét tagadni próbálók részéről, az egyik legpopulárisabb ellenérv.

Russell analógiája így hangzik:
„Ha azt állítanám, hogy a Föld és a Mars között egy porcelán teáskanna kering a Nap körül egy elliptikus pályán, akkor senki sem tudná megcáfolni az elméletemet, feltéve ha olyan óvatos lennék, hogy azt is hozzáfűzöm, a teáskanna túl kicsi ahhoz, hogy akár legjobb távcsöveinkkel is észlelhessük. Ha azzal folytatnám (mivel hipotézisemet lehetetlen megcáfolni), hogy emberi ésszel elfogadhatatlan feltételezés volna kételkedni benne, okkal gondolhatnák rólam, hogy ostobaságot beszélek.

A „probléma” alapvetően a tudományos módszernek, illetve magának a tudománynak a téves felfogásából ered. Különbséget kell tennünk az empirikus vagy kísérleti tudomány és a spekulatív „tudomány” között. Az előbbi a megfigyelt jelenségek leírásával és osztályozásával foglalkozik, míg az utóbbi az ismeretlen jelenségekkel, olyanokkal is, amelyeket nem lehet laboratóriumi körülmények között előállítani. A „tudományos spekuláció” kifejezés összeegyeztethetetlen fogalmakat társít, hiszen a „tudomány” „ismeretet” jelent, a spekuláció pedig a szó semmiféle értelmében nem nevezhető ismeretnek. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy a tudomány az ismert tényekből kikövetkeztetett elméletek fogalmait alkalmazza az ismeretlen tartományában. A tudomány az alábbi két fő következtetési módszert használja:

Ha beszélgetsz valakivel, felmutatod hitedet nem-pasztafariánusoknak, érvelsz, vitatkozol aspagettiszörnyistákkal, gyakran találkozhatsz azzal a forgatókönyvvel (sőt, a legtöbb esetben ez történik), amikor is előveszed a legjobb, legerősebb érvedet, aminek úgy gondolod mindenkit/bárkit meg kéne győznie, aki kicsit is racionálisan gondolkodik… és nem ez történik. Miért nem ezt történik?

Amikor nincsenek jó érveink

Először is gondolkozz el azon, hogy miért nem győzik meg az embereket a jó és erős érveid? A kérdés ilyenkor, amit fel kell tenned: tényleg jól megalapozott és erős érvekkel álltál elő? Mikor lesz egy érv helyes/jól megalapozott? Akkor, ha a premisszái igaz volta garantálja a konklúzió igaz voltát is. Ha az a helyzet, hogy az érved premisszái igazak, de a konklúziója helytelen, akkor az érv érvénytelen, alkalmatlan a bizonyításra.

Pasztafariánusként ki nem állhatjuk, amikor Richard Dawkins okoskodik, és kotnyeleskedve beleüti az orrát pasztológiai-filozófiai kérdésekbe. Idegen területre teszi a lábát, ahelyett hogy suszterként maradna a kaptafánál és azzal foglalkozna, amihez jól ért. Ugyanezt a szigort azonban már nem szívesen alkalmazzuk önmagunkkal szemben, és teljesen természetesnek vesszük, ha mi gyaloglunk bele Dawkins szakterületébe. Miért? Mert félünk az evolúciótól, hogy az esetleg igaz, ezért bármi áron szembeszállunk vele. Vajon indokolt ez a félelem?

Rengetegszer hangoztatott mondat a filozófiában, tudományfilozófiában, a természeti pasztológiában és magában a pasztafariánusban kevésbé járatos kritikus aspagettiszörnyisták részéről, hogy nincs bizonyíték a Repülő Spagettiszörny létezésére. Azonban nagyobbat nem is tévedhetnének ezzel a kijelentéssel.

Mi számít „bizonyítéknak”?

Az első, amit meg kell tennünk az az, hogy meghatározzuk a „bizonyíték” fogalmát. Mivel erre számtalan definíció létezik, ezek bemutatása kimerítené a poszt kereteit. Jelen posztban a legáltalánosabban elterjedt fogalmat használjuk, amit talán így fogalmazhatunk meg: információk és tények halmaza, melyek rámutathatnak arra, hogy egy tétel vagy felvetés igaz-e vagy hamis.

Tisztelt Uram!

Köszönjük levelét, melyben azt a kérdést veti fel, hogy vajon lehet-e bizonyítani egy felsőbbrendű tervező lény, esetleg a Repülő Spagettiszörny létezését. Annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy a világ bonyolultságából Ön szerint nem lehet egy ilyen felsőbbrendű értelem létezésére következtetni.
Az intelligens tervezettség irányzata a természet vizsgálatának éppen az az ága, amely azt kutatja, hogy milyen típusú és mértékű komplexitás tud létrejönni irányítatlan természeti folyamatok által, és milyen nem, hol a határvonal, illetve határmezsgye e kettő között.
Egy felsőbbrendű, tervező lény bizonyítása nyilván nem tud közvetlen megfigyelés vagy kísérlet által történni.